Titivillus ma is él – Elütések, nyelvhelyességi és stilisztikai hibák a médiában

Napjainkban, amikor a nyomtatott és elektronikus média is hihetetlen mennyiségben ontja a szöveges információt, még az is gyakran felfedezheti a hibás nyelvhasználat különböző eseteit, akinek szinte semmiféle nyelvészeti előképzettsége nincs. Az idegen szavak túlzott és/vagy helytelen használata, a rossz mondatszerkesztés, egyeztetési és ragozási hibák, a helyesírási, elütési problémák, a beszélt és írott nyelv különböző stílusjegyeinek keveredése mind-mind előfordul körülöttünk.

Azt azonban, hogy milyen hatalmas számban, általában csak akkor vesszük észre, ha tudatosan gyűjteni kezdjük a példákat, a nyelvi értelemben vett „problémás eseteket”.

Az alábbi elemzésben kiemelt példamondatok és kifejezések mindössze néhány napi gyűjtőmunka eredményei, ilyesmikre bukkanhat bárki, aki tollal és papírral a kezében ül a televízió vagy a rádió elé, kezdi el olvasni az újságot vagy egy folyóiratot.

Helyesírási, elütési és digitalizálási hibák

A középkorban a kódexmásoló szerzetesek gyakran ejtettek hibát szövegírás közben. Ennek számos oka volt, legtöbbször maga a fáradtság, hiszen félhomályos celláikban vagy a másolóműhelyekben gyakran egész éjszaka dolgoztak, amíg csak körmükre nem égett – a világítóeszközként ujjukra csíptetett – gyertya. Ha hibát ejtettek, a kódexlap szélére odafestették Titivillust, a kicsi ördögöt, jelezve, hogy észlelték a betű- vagy szótévesztést, a sorkihagyást, de mindezt az ördög számlájára írták.¹ Németh István Péter irodalomtörténész szerint éppen ezért „A középkor scriptora imádkozott, hogy munkája közben ne kísértse Titivillus…”² A könyvnyomtatás európai feltalálása, a XV. század közepe óta a szövegek sokszorosításának technikái sokat változtak, fejlődtek, de a „nyomda ördöge” (Titivillus modern utódja) ma sem pihen. Talán neki köszönhető, hogy a nyelvi hibák egy igen jelentős csoportját a nyomtatott sajtóban az elütési és helyesírási hibák adják. Ezt mutatják be az alábbi, általam gyűjtött példák (melyeket dőlt betűvel emeltem ki):

„Ha valaki a véradás, újraélesztés, méhnyakrák-szűrés és a Rubint-torna ilyesztőnek tűnő procedúrájától megijedt…” (Sz. B.: Egy nap az egészségért. In: Dunaújvárosi Hírlap, 2008. március 29., 3. o.) „Mikor a csodálkozó hallgatók közül az egyik ilyedten megkérdezte, hogy ki tért vissza, a következőt mondta:…” (Demecs István: Néhány ember nem kap infarktust. In: Egészséges Magazin, 2008. tavasz, 24. o.) „Fejlődni muszály” (Soroló. HírTv, 2008. március 30., 7:40)

E néhány kiemelt példából is láthatjuk, hogy gyakori probléma a j és ly felcserélése, különösen ez utóbbi mássalhangzónk helytelen használata a j betű helyett. Különösen gyakori, egyes elemzők szerint szinte divat manapság a muszáj szó helytelen – harmadik példánkban bemutatott – írásmódja. Ezt a problémát nagyította fel és tette nevetségessé egy internetes fórumon az egyik bejegyzés készítője:

„Kedves Bagjok! Muszály vagyok szólni, de anyjian nem tuttok hejesírni, hogy az már fály!!! Eszt véssétek eszetekbe!” (Muszály ezt? http://www.bpcity.hu/index.php/928/ (2008.04.05. – a link már nem él!))

Ugyanezt a problémát emeli ki egy másik elektronikus írás, utalva egy, a nyomtatott sajtóban megjelent helyesírási hibára:

„…az ifjú zsurnaliszta olyannyira felhergelte magát, hogy lemuszályozta a muszájt, és nem volt korrektor, aki javítja.” (Megjegyzések, mellékletek a Dunába-lövéshez. http://onagy.zoltan.terasz.hu/index.php?id=833. (2008.04.05. – a link már nem él!))

Ezt a helyesírási problémát is példaként említve, Nádasdy Ádám 1990-ben egy tanulmányában arról írt, hogy a helyesírás etikettnek két fő funkciója van: az, hogy állandó (stabil) legyen és hogy biztosítsa az elhatárolást: a műveltekét a műveletlenektől. Ez utóbbit szerinte a hagyományőrző írásmód is szolgálja, „hiszen a hagyományt – különösen a rituális, öncélú hagyományt, mint az ly – csak annak letéteményeseivel (pl. az iskolával) való tartós kapcsolat során lehet elsajátítani”.³ Megkülönböztetve a helyesírási normát a nyelvi normától, a j és ly felcserélése véleménye szerint „helyesírási normaszegés”.⁴

Gyakori helyesírási (gyakran inkább elütési) hiba még a betűkihagyás illetve a felesleges betűkettőzés, a kötőjeles kifejezések helytelen írása, rövid és hosszú magánhangzók rossz írásmódja, a helység/helyiség elírása stb.

Az alábbi példa a felesleges betűkettőzést mutatja be:

„Rendszeresen rendeznek a múzeum termeiben nagysikerű időszaki kiállításokat. Jelenleg a Reneszánsz Éve rendezvényeihez kapcsolódva látható a „A Mediciek fénykora” című gazdag, nagy értékű, több külföldi múzeum anyagát is bemutató nagysikerű kiállítás.” (A budapesti Szépművészeti Múzeum. In: Fülesbagoly Rejtvénymagazin, 2008. április, 36. o.)

Egy divatkatalógusban pedig az alábbi példát találtam a helytelenül használt hosszú magánhangzó esetére:

„igényes, struktúrált minőség…” (In: Férfidivat, Quelle, 2008. 02. 01-06. 30., 34. o.)

Az elektronikus sajtó esetében a hírekre sokszor nagyon gyorsan kell reagálni, hírmagyarázatokat „gyártani”, ezt sok esetben papírforrások szövegeinek digitalizálásával (szkenneléssel) oldják meg. Digitalizáláskor és a dokumentum beolvasásakor keletkező olyan karakterfelismerési problémákkal találkozhatunk, mint például az alábbiak:

• Ékezethibák (Eger/Egér/Éger vagy Alma/Álma)
• Írásjelek tévesztése (- – — , . ; 🙂
• Betűcserék (M m, D O, R P, a á)
• Felismerési problémák például az (i) betűnél (í, i, I, 1, !, j, l, t)
• Számok és betűk keverése (g 9, J 3, O 0, S 8)
• Az o, ó, ö, ő ü, ű betűk felismerési hibái stb.

Ezeket a hibákat sok esetben a szerkesztők a gyors „hír-reagálási probléma” miatt nem, vagy csak részben javítják ki.⁵

Helytelenül használt toldalékok, kifejezések

A nyomtatott és elektronikus média szövegeit vizsgálva gyakran találkozhatunk helytelenül használt toldalékokkal. Ennek véleményem szerint a nyomtatott sajtóban gyakran maga a szövegszerkesztési technika is állhat a hátterében, nem feltétlenül a nyelv helytelen használataként kell ezt értékelnünk, ahogy talán az alábbi példa is mutatja:

„Márton nap már a 16. századi krónikákban is a gazdasági év befejezésének, a cselédfogás, a legeltetés határnapjaként szerepelt.” (In: Naturland Egészség Magazin, 2007. ősz, 8. o.)

Inkább valódi hibaként emelhetjük ki az alábbi példát:

„Nem olyan rég újdonságul fedeztem fel, hogy már kibújt a fehér-ezüst falú épület körül a fű.” (Mérten mért gázmotorok. In: Helyi Téma, 2008. március 26., 5. o.)

Új kifejezés keletkezett egy politikus beszédjében, amely azonban nyelvileg nem helyes:

„Minisztereink és államtitkáraink kilépésével nem szeretnénk zavart keletkeztetni…” (Kóka János nyilatkozata, Rendkívüli Hírek, HírTv, 2008. 03. 31. 20:10)

Nyelvi értelemben nem keltett jó hatást az alábbi mondatkezdés sem:

„Lehetséges-é e…” (Medveczky Ilona mondata, A Kiválasztott, Tv2, 2008. március 29.)

Idegen szavak használata; szövegfordításból eredő hibák

Napjainkban hazánkban is megfigyelhető az, a nyugati világ számos országában érzékelhető jelenség, hogy számos idegen – leginkább angol (eredetű) szó, mondatszerkesztési sajátosság szivárog be a nyelvbe. Nádasdy Ádám egyik 1991-es, a BUKSZ-ban megjelent írása szerint azonban ez még koránt sincs olyan mértékű, mint korábban a sokat szidott germanizmusok beáramlása, aminek oka szerinte többek között az, hogy „egyszerűen nem tudnak itt az emberek annyira angolul, hogy ez a veszély fennállna – mert ugye pár tucat vagy akár pár száz szó, márkanév, üzleti fogalom nem csinál nyarat”.⁶ Az írása óta eltelt másfél évtizednyi időben azonban már nem csupán az általa említett „lízing”, „szoftver”, „szponzor” és hasonló szavak jelentek meg a hazai sajtóban és beszélt nyelvben, hanem más, érdekes képződmények is. Mondanivalóm alátámasztásaként egy, az elektronikus sajtóból vett példát szeretnék idézni:

„…úgy öt éve elindult valami: az egyik örlibörd a kedvenc kollégámmal én voltam..” (In: Hanczár Gergely: Tanár Képzés, különös tekintettel az itthoni természettudományos tanárképzésre. http://www.osztalyfonok.hu/rovat.php?id=40 (2008.04.02. – a link már nem él!)

A szövegből az derül ki, hogy a szerző kollégáját és önmagát amolyan „első fecskének” tekinti, valószínűleg az angol „early bird catches the worm”⁷ mondásból kölcsönözve a kifejezést. Ahogyan tehát Nádasdy Ádám 1991-ben „megjósolta”, „az angolos fordulatok vagy szófűzésmód behatolása talán törvényszerűen be fog következni…”⁸ Úgy tűnik, mindössze arra volt szükség, hogy felnövekedjen egy, az idegen (főként angol) nyelv használatát magas szinten elsajátító, a világban való utazgatás lehetőségével rendelkező nemzedék. (Mindennek feltérképezéséhez, elemzéséhez természetesen alapos kutatások szükségesek, a jelenség azonban egyszerű olvasóként is érzékelhető.) Mindennek dacára még ma is sok esetben vétenek hibákat maguk a hivatásos fordítók is.

Az alábbiakban néhány, a pontatlan vagy gondatlan fordításból eredő hibát, érdekességet szeretnék bemutatni. Ezek némelyike valóságos nyelvi „szörnyszülemény”. Gyakran találkozhatunk azzal a jelenséggel, hogy külföldön megjelent kiadványok szövegeinek magyarra történő átültetése magyartalan mondatokat, hibás vagy érthetetlen kifejezéseket eredményez. Egy francia nyelvről magyarra fordított konyhaművészeti szaklapban például a fordító több esetben egyszerűen meghagyta a szövegben az eredeti francia kifejezéseket, ami nagyon zavaró a (franciául nem tudó) olvasó számára.

Például:

„Mesdames et messieurs! Kiadványunk e számának tiszteletbeli meghívottja nem más, mint la Cuisine française!” (Lisa című gasztronómiai magazin: Francia specialitások. 2004/1. sz., 2. o.)

Valószínűleg a lap romániai kiadásának „köszönhető”, hogy Párizst

Sena-parti metropolis-ként említi a fordító. (Lisa című gasztronómiai magazin: Francia specialitások. 2004/1. sz., 4. o.),

és az ételeket ler-ben süti… Ezek után olvasóként már meg sem lepődünk azon, hogy a bouillabaisse-t Rouille-lel illik tálalni.

Különösen nagy nyelvi zavarok keletkezhetnek akkor, ha egy magyar nyelvű szöveget (például útikönyv vagy műszaki termék használati utasítása) külföldön, hozzáértő és gondos anyanyelvi lektor nélkül (esetleg számítógépes fordítóprogram segítségével) készítenek el. Kemény Gábor egyik írásában tréfásan utal arra, hogy a fordító egyben ferdítő is, ám gyakran véletlenül és nem szándékosan tér el az eredeti szövegtől, csupán „figyelmetlenségből, felületességből, vagy mert éppenséggel félreérti azt”⁹. Ezt figyelembe véve is találkozhatunk olyan fordításokkal, amikor már szinte nem is beszélhetünk fordításról, csakis ferdítésről. Erre vonatkoznak az alábbi példáim: biztosan fordítógéppel készült az a – mára már szinte „klasszikusnak” mondható – használati utasítás, amely a televízió távkapcsolóját távoli Ural-ként nevezte meg a termékleírásban. (Forrás: 2007. január 18-án este elhangzott nyelvművelő televízióműsor)

Hasonló, a szövegértést szinte lehetetlenné tevő, számos mondattagolási és egyéb hibát vétő fordítói ferdítés állhat az alábbi magyar nyelvű (??) velencei prospektus szövegének hátterében:

„*(Venetó) a vízen él, elkülönülve, találkozik a hozzá hasonlókkal, játszani a keskeny velencei utcákon és tereken, hagyván, hogy a forradalmak, mint az ipari mint a politikai – azon tipusú emberek felfedezései és harcai akik a világ feletti uralomra törekedtek – elvonuljanak a fejük felett. Ez történt Venetóban tizenöt századdal ezelőtt: és most is folytatódik, más tényezőkkel de ugyanúgy emberségesen.” (Velence. Storti Edizione, Venezia, 1993-95., 6. o.)

Külön problémaként merül fel ebben a szövegben a városnév (Velence) olaszos írásmódja. Bár Mizser Lajos egyik tanulmánya szerint¹⁰ egy-egy alkalommal (például irodalmi, történelmi szövegek esetében) eltérhetünk a manapság használatos földrajzi elnevezésektől, valószínűleg egy turistáknak készült útikönyvben célszerűbb volna a Velence szó használata.

Ehhez a témakörhöz kapcsolódóan, de egy teljesen más probléma vonatkozásában szeretnék még példákat hozni az idegen nyelvből átvett fogalmak hazai (helytelen) használatát illetően. Egy napjainkban sokat használt, az írott és beszélt nyelvben is minduntalan előforduló kifejezést, az iszlám szót szeretném különböző szövegekből kiemelve bemutatni. Korunk kiemelkedő hazai iszlám-kutatója, Maróth Miklós azt írja egy tanulmánya bevezetőjében, hogy az iszlám kultúráját, művelődését, irodalmát, társadalmait tekintve nagyon korlátozott és pontatlan ismereteink vannak. Ez a tájékozatlanság szerinte az iszlám szó magyar köznyelvi használatában is megmutatkozik: „Naponta olvassuk – halljuk az „iszlám országok”, „iszlám népek” stb. kifejezéseket, amelyek grammatikai szempontból helytelenek, mert a beszélő felismerhető szándéka szerint magyar jelzős szerkezetet alakított ki, de ebben egy arab főnévi igenevet (iszlám: „önmagának Isten alá rendelése”) használt melléknévként, jelzői funkcióban. Az indoeurópai nyelveken tájékozódó közvéleményben ez a forma mindinkább általánossá válik, annak ellenére, hogy a vonatkozó arab ige jelzői funkcióban használatos activ principiuma – muszlim („magát Istennek alárendelő”, azaz tulajdonképpen a „hívő”) is elfogadott kifejezési forma a magyar nyelvben, és könnyűszerrel alkalmazható lenne.”¹¹ A kereszténység – keresztény példájára tehát: iszlám – muszlim a megfelelő forma. Az alábbi példák tehát nem tekinthetők nyelvileg helyesnek:

„Az eset Malajziában történt, iszlám vallású családban.” (Két feleség közös válása egyetlen férjtől. In: Népszabadság, 2008. április 03., 17. o.) „Ez az első nyugati opera, melyet egy iszlám nő – Yekta Kara – állít színpadra.” (Carmen. In: Repertoár, 2008. 03. 27., 18. o.)

Különböző stílusok keveredése, a „szleng” beszivárgása a médiába

Nem ritkán tanúi lehetünk annak – különösen a rádió- és televízió-riportokat hallgatva –, hogy egy-egy nyilatkozatot adó politikus vagy gazdasági szakember a köznapi (vagy szleng) beszéd kifejezéseit iktatja mondandójába. Egyetérthetünk Simon Zoárddal, aki egy tanulmányában azt írta, hogy „az írónak, a beszélőnek is meg kell küzdenie azért, hogy szava ne cáfoljon rá szándékaira, s mondanivalóját híven, stílusosan legyen képes kifejezni. Ehhez azonban tudni illik, melyik szó milyen társaságba, környezetbe illik.”¹² Szerinte „a stiláris jó modor nem képmutatásra vall, hanem ízlésre”.¹³ Ugyancsak furcsa volt hallani például az alábbi kijelentést a repülőtársaság szóvivőjétől (!):

„Az utasok jelentős része vágta, hogy mi az a schengeni csatlakozás…” (Szollár Domokos szóvivő nyilatkozata: Légi Schengen Ferihegyen, Kossuth Rádió reggeli hírműsora, 2008. 03. 31. 8:07)

Bár a kerekasztal-tárgyalás résztvevőinek arcára mosolyt csalt, nem hangzott jól Deutsch-Für Tamás politikus szájából az alábbi mondat sem:

„Mi a búbánat magyarázza azt, hogy április 1-én ez a helyzet…” (Olimpiai pénzek. Tv2, Tények, 2008. április 1.)

A példákat hosszasan sorolhatnánk, csokorra valót gyűjthetnénk például az utóbbi hetek közszereplőinek trágár megnyilvánulásaiból, amelyek a televízióban, rádióban elhangzottak, és számtalan példát idézhetnénk a publicisztikai stílusba behatoló, oda nem illő szakszók alkalmazására vonatkozóan is.

Minden jó, ha a vége jó: nyelvi lelemények, szójátékok

Írásom végén végére szeretnék elhelyezni néhány érdekes, a nyelvhelyességi, stilisztikai hibák után a nyelvhasználók leleményességét bizonyító, a nyelvi játékosságot felvillantó példát. Kemény Gábor szerint „a tömegtájékoztatás nyelvének művelői stílusuk élénkítésére szívesen folyamodnak szójátékokhoz”.¹⁴

A hasonló hangzású szavakkal, betűcserékkel vagy a szavak többértelműségével történő játék valóban nem csupán időtöltésként érdekes, de frappáns újságcikk-címek is kieszelhetők ezen a módon.

Kelmebajnokság címmel írt cikket például Szablyár Eszter a primadonnák ruháiról, Fesztiválkórkép címmel pedig Ócsai Dorottya egy színházi fesztiválról. (In: Repertoár. A Népszabadság színházi melléklete. 2008. április 27. 12. és 8. o.) Egy életmódmagazin címlapján egy régi, játékos szókapcsolat szerepel: „Ravasz a tavasz…” (Jó tanács – Egészség- és életmódmagazin, 2008. tavasz)

Tavaszi megtakarítás-t hirdet egy Euronics Katalógus. (2008. március. 29. – április 8., 1. o.). Ehhez hasonló, mégis más megfogalmazású egy másik elektromos cikkeket árusító üzlet hirdetési címe: Tavaszi nagytakarítás: A magas árak kisöpörve! (MediaMarkt katalógus, 2008. április 3. 1. o.)

A speciális méretekben is ruhamodelleket kínáló Quelle katalógusában pedig exxtra modellekről olvashatunk. (In: Férfidivat, Quelle, 2008. február 1 – június 30., 36. o.)

Bőségesen sorolhatnánk a további példákat, hiszen a nyelvi leleményesség tárháza kifogyhatatlan. (Rendszeresen közöl például kiváló szójátékokat Szigetvári-Szattinger Krisztián¹⁵ tollából a HetedHéthatár című, pécsi szerkesztésű havilap,¹⁶ és ugyanott Rónaky Edit nyelvművelő rovatában is számos nagyszerű példára akadhatunk.)

Összegzés

Írásom végén szeretném ismét leszögezni, hogy a fentiekben közölt példák mindössze néhány napos gyűjtőmunkám eredményei. Ez a munka nagyon tanulságos volt számomra, hiszen ráirányította a figyelmemet a helyes nyelvhasználat fontosságára, a stilisztikai és nyelvhelyességi hibák nagy számára. Teljesen osztom Koltói Ádám azon gondolatát, hogy „igényesség és erőfeszítés nélkül a nyelvi közlés sem lehet jó minőségű”.¹⁷

Gondolataimat szeretném a korábban már idézett költő, irodalomtörténész Németh István Péter soraival zárni, aki írásában tréfásan mutatott rá arra, hogy még a helyesírási hibák is szolgálhatnak nemes célokat (például azt, amire én magam is használtam őket: elemzésre váró alapanyagot szolgáltatnak akár egy szemináriumi dolgozathoz…).

„Juhász Gyula testi-lelki beteg lett, mihelyst sajtóhibát észlelt versében. Én csöndben kijavítom. (Ha éppen nem nevettet meg!) Aztán hadd legyen munkája 50 év múlva egy kedves tapolcai leányzónak, aki mondjuk szemináriumi dolit írna dolgaimból a főiskolára… Ennél többet sohsem vártam az úgynevezett irodalmi halhatatlanságtól.”¹⁸

További ajánlott irodalom

---