A magyarországi múzeumügy decentralizálása. A vidéki múzeumok és a „szakmúzeumok” kialakulása

Manapság természetesnek vesszük, hogy kisebb-nagyobb településeinken múzeumok és különböző gyűjtemények várják a látogatókat és nem is gondolunk bele, hogy a XIX. század második felében és a XX. század elején hány tudós, gazdag ember, politikus, lelkes polgár munkájának, adományainak esetleg lankadhatatlan küzdelmének eredménye az a változatos és gazdag gyűjtemény, amellyel a látogató ma találkozik.

A kezdetek

II. József halála után az előremutató ugyanakkor erőltetett intézkedéseinek visszavonását követő egyfajta eufóriában a magyar nyelv használata előtérbe került és megindultak a nyelvújítási mozgalmak is. A magyaros ruházat és a magyar táncok is divatossá váltak és még a nemesség is törekedett arra, hogy ha tehette, magyar árut vásároljon. Ezen nemzeti érzületnek részeként 1802-ben Széchényi Ferenc a Nemzet hasznára felajánlotta a könyvtárának és képtárának egy részét. Ez az adomány alapozta meg a Nemzeti Múzeumot és az Országos Széchényi Könyvtárat is. Majd ugyancsak ennek a folyamatnak az eredményeként vált 1844-re a magyar is hivatalos nyelvvé a Habsburg Birodalomban. De a Szabadságharc leverése után az azt következő terror és a Bach-korszak ideje alatt a magyar mozgalmakat nyíltan nem folytathatták.

A kiegyezést követő évtizedek egyfajta aranykort hoztak Magyarországra gazdasági, tudományos és kulturális értelemben is. Ez az időszak hozta el a világviszonylatban is korszerű vasúthálózat kiépülését, a magyar gyáripar alapjainak megteremtését, a mezőgazdaság korszerűsödését. Ezzel párhuzamosan – ha nem is nyugat-európai mértékkel – megindult egy megkésett és némileg korlátozott városiasodás és polgárosodás is annak kulturális vonzataival egyetemben.

A magyarországi múzeumügy decentralizálása

A kiegyezés után a nemzeti múlt, a nemzeti művészet és tudomány megismerésére és megismertetésére különböző egyletek és társaságok alakultak az ország különböző városaiban. Ezek a társaságok és egyletek múzeumokat alapítottak, melyeknek „első és fő feladata az oktatás”¹ volt.

Hampel József az Archaelogiai Értesítőben 1869-ben közzétett írásában megfogalmazta, hogy a vidéki múzeumoknak mire kell figyelniük, milyen tudományos elvek alapján érdemes ezeket a múzeumokat működtetni. Szerinte célszerű, ha az alapítók csak egy területre összpontosítanak. Régészeti múzeum esetén például célszerű csak a saját környezetükre szorítkozni, de „ha nem topographiai határt tűz ki magának az intézet, legalább egyes korszakokra vagy egyes régészeti ágakra szorítkozzék”.² Ezen kívül, meg kellene elégedniük azzal is, ha másolatokat tudnak csak kiállítani, hiszen az eredeti műtárgyak olyan drágák, hogy egy kisebb vidéki múzeum költségvetése nem engedheti meg ezeknek a beszerzését. Viszont – javaslata szerint – az érmék beszerzésénél mindig törekedni kell az eredetiek beszerzésére. Ugyancsak fontosnak tartotta, hogy a kiállítások berendezésére rendkívüli gondot fordítsanak, azok tartalmát rendszeresen bővítsék, fejlesszék.

Rómer Flóris egy 1871-ben írt cikkében nehezményezését fejezte ki a magyar múzeumok helyzete miatt. Szerinte hazánkban csak a győri, a pannonhalmi, a váci és a debreceni régészeti múzeumok szolgálhatnak jó példával, pedig hazánk „minden nevezetesb városnak és környékének fejlődési történeti, műipari, művészi és tudományos mozzanatait egyenkint és részletesen kutassuk és a lehetőség minden egyes mellékágát az említett téreken kifürkésszük”³. Ez azért is fontos lenne, mert egy régiségtár nem csak bepillantást enged az évszázadokkal ezelőtt élt emberek életébe, hanem a társadalmi, művelődési, tudományos élet és a nyelvészet számára is komoly vizsgálati alapokat biztosíthat.

Az első régészeti egylet az 1872-ben megalapult Vasmegyei Régészeti Egylet volt, melynek célja a megyében található őskori, ókori és középkori régiségek összegyűjtése és a megyében régészeti tevékenységek végzése volt. Az összegyűjtött tárgyakat pedig – terveik szerint – régiségtárakban akarták elhelyezni és „a nagyközönség hasznára kiállítani”⁴. A régiségek nagyobb részét közadakozásból gyűjtötték össze, kisebbik részét pedig vásárlásból. Ezeknek az árát a tagdíjakból és az adományokból fedezték.

Egy 1873-ban megszületett miniszteri rendeletben a vallás és közoktatási miniszter felhívta a törvényhatóságok figyelmét, hogy ne csak buzdítsák, hanem esetenként még anyagilag is támogassák a tudományos és művészeti egyletek alapítását és a múzeumok létrehozását.

Károlyi Gy. Hugó 1874-ben már azt írta, hogy a további vidéki múzeumok létrehozásának, gyarapodásának három kulcsa van. Az első a kormány, mely anyagi támogatást tud adni, a második a helyhatóságok, amelyek a gyűjtemények elhelyezéséhez megfelelő helyiséget tudnak ajándékozni és a harmadik a lelkészek, akik – ha hozzáértők, akkor – régészeti szempontból komoly támogatást adhatnak a múzeumoknak.

1876-ban Hampel József készített egy összeírást a működő vidéki múzeumokról, melyből kiderült, hogy sok, jól működő gyűjteménynek egy-egy személy volt a lelke. Ha ez a személy elhagyta az egyeltet, az sok esetben a múzeum és az egész egylet halálát okozta.

Téglás Gábor is – 1891-ben – írt egy cikket a vidéki múzeumokról általánosságban. Ő legnagyobb problémának azt látta, hogy a legtöbb vidéki múzeum nem rendelkezik akkora alaptőkével, „mennyit a tervszerű ásatások, leletvásárlások igényelnek s a mennyiségből a múzeum fentartási, gondozási költségei állandóan – bár a legszegényebb mértékig – kifutják”⁵. Így arra sincsen pénz, hogy az állományt rendszeresen gyarapítsák, vagy például megfelelő, tűzbiztos elrendezésben tárolják.

A pécsi múzeum kialakulása

Az 1860-as évekből Pécsett és környékén rendszeres régészeti feltárások folytak, illetve a város nagyarányú csatornaépítései és az egyéb építkezések számtalan régészeti leletet tártak fel, melyeket a Nemzeti Múzeumnak küldtek.

Az 1891-ben megalakult Mecsek Egyesület elkezdte gyűjteni a fényképeket, újságokat, képes levelezőlapokat és régészeti leleteket egy majdan felállítandó helyi múzeum számára. Ennek az állandó múzeumnak a létrehozása már 1870-től többször felmerült, de csak 1897-ben hozták létre a Múzeumi Bizottságot, mely a város vezetőinek részvételével előkészítő tevékenységeket folytatott. A Bizottság feladata volt az alapszabály létrehozása, a gyűjtemény gyarapítása és a múzeum épületének kiválasztása. A Múzeumi Bizottság 1898-ban, a környéken feltárt régészeti leletekből időszaki kiállítást rendezett Baranya vármegye az őskortól a honfoglalásig címen. Mivel a kiállítás mind a látogatók, mind a múzeumi szakemberek körében hatalmas sikert aratott, „Pécs városi közgyűlése 1899-ben határozatot hozott a városi múzeum és könyvtár megalapításáról”⁶, mely 1904. november 27-én megnyílt a nagyközönség előtt.

A múzeum gyűjteményét „bankártól asztalosig, kereskedőtől gyárosig, bányamérnöktől gimnáziumi tanárig”⁷ szinte minden városlakó adományaival támogatta. De a Mecsek Egyesület is felajánlotta az addig összegyűjtött anyagait és a Zsolnay család is egy egész szobányi anyagot adományozott a gyűjteménybe, hogy ezzel Zsolnay Vilmos életművét a város be tudja mutatni.

A „szakmúzeumok” létrehozása

A legtöbb budapesti „szakmúzeum” anyaga eredetileg a Nemzeti Múzeum különböző osztályainak gyűjteményét képezték, de a milleniumi ünnepségek és az egész országot átható nemzeti szellemiség jó táptalajt teremtett a vidéki és budapesti múzeumok megteremtéséhez és fellendüléséhez. Budapesten a „segítő szemléleten túl”⁸ komoly hatást gyakorolt a „szakmúzeumok” kialakulására az is, hogy az ünnepségekre összegyűlt gyűjteménnyel valamit kezdeni kellett, illetve nem akarták, hogy a kiállítási épületek kárba vesszenek a funkciótlanságuk miatt. Ez a két ok is komoly szerepet játszott abban, hogy a következőkben részletesebben ismertetett múzeumok létrejöhettek. A bemutatandó múzeumok kiválasztása nem tudományos szempontok alapján történt, hanem az én személyes preferenciámat tükrözi.

Szépművészeti Múzeum

A Szépművészeti Múzeum „szemben a szerencsésebb nemzetek nagy közgyűjteményeivel, amelyeket többnyire uralkodók évszázadok alatt felhalmozott műkincsei alapoztak meg, ez a múzeum a magyar nemességnek köszönheti létét”⁹. Az akkor még Országos Képtár és Történelmi Képcsarnok alapjait a Széchényi Ferenc és a Pyrker egri érsek által a magyar nemzetnek adományozott képek képezték. Ezekkel a képekkel együtt került át a Nemzeti Múzeumtól Jankovich Miklós¹⁰ gyűjteménye is az Országos Képtárba.

Ez később kiegészült az Esterházy családtól 1870-71-ben megvásárolt festményekkel és az Ipolyi Arnold püspök által a múzeumnak adományozott képekkel.

A Szépművészeti Múzeum 1906-ban Ferenc József császár jelenlétében nyitotta meg kapuit.

Néprajzi Múzeum

A budapesti Néprajzi Múzeum „születésnapjaként 1872. március 5-ét tartja számon a tudománytörténet, amikor Xántus Jánost (1825-1894) kinevezték a Magyar Nemzeti Múzeum Ethnographiai Osztályának őrév锹¹. Bár eleinte az anyaga igen csekély volt – főleg a Reguly-féle gyűjteményt tartalmazta –, de Xantus János hazatérte után rendezte és ideiglenesen kiállította a gyűjteményt, amelynek a hazai etnográfiával semmiféle kapcsolata sem volt. Xantus a saját magángyűjteményét a múzeumnak adományozta örökletétként, amivel a Nemzeti Múzeum néprajzi osztálya fejlődésnek indult.

A hazai etnográfiai mozgalmaknak köszönhetően a néprajzi osztály elkezdte elsősorban a hazai néprajzi anyag összegyűjtését.

A gyűjteménybe 1894-ben beillesztették Herman Ottó magyar halászati gyűjteményét és 1896-ban a milleniumi kiállítás néprajzi anyagát is. Majd később a gyűjtemény bővült a grófi Zichy Jenő által ajándékozott gyűjteménnyel a rokon népek etnográfiájáról és Bíró Lajos új guineai gyűjtésének anyagával. A kibővített állományból készült kiállítást 1898-ban nyitották meg.

Az új kiállítás „főhelyét természetesen hazánk ethnographiája foglalja el: szám szerint is, elhelyezés szerint is, majdnem fele lévén az egész gyűjteménynek”¹². A kiállítás megnyitóján Szalay Imre igazgató a következőképpen hangsúlyozta az etnográfiai gyűjtés fontosságát: „veszteni való időnk nincs már, mert a kultúra áldásos utain elpusztulnak a néprajz ősi sajátságai”¹³. Ugyanekkor Dr. Wlassics Gyula miniszter a következőkkel nyugtatta meg a néprajzi osztály dolgozóit: „Nekünk is arra kell törekednünk, hogy néprajzi gyűjteményünk necsak mint a Nemzeti Múzeum egyik osztálya szerepeljen ilyen ideiglenes elhelyezésben, hanem hogy lehető legteljesebben kibővítve, mennél előbb önálló néprajzi múzeummá fejlődjék”¹⁴. Ennek ellenére a Néprajzi Múzeumnak 1949-ig várnia kellett az önállósodásra, amikor is „az 1949-es múzeumi törvény kimondta a Néprajzi és a Természettudományi Múzeum különválását”¹⁵.

Iparművészeti Múzeum

1864-ben Rómer Flóris beszélt először az iparművészeti tárgyak összegyűjtésének szükségességéről, melyhez az országgyűlés meg is szavazott 50 ezer Ft-ot iparművészeti tárgyak vásárlására.

A múzeumot 1872-ben alapították, részben a Nemzeti Múzeum által átengedett iparművészeti tárgyakból, de neves hazai cégek (például a Herendi Porcelánmanufaktúra és a Zsolnay-gyár) is adományoztak iparművészeti tárgyakat az újonnan létrehozott múzeumnak.

A további tárgyak gyűjtésénél, beszerzésénél eleinte a történelmi szempontok voltak mérvadóak, mely a tárgyak beszerzésénél némi egyoldalúságot idézett elő. Viszont meg kellett küzdeni azokkal az előítéletekkel is, hogy „mi szépet, valódi művészit a mai népi ipar teremt, annak egy történelmi alapokra fektetett múzeumban helye nincs” ¹⁶.

A tárgyak gyűjtésénél végül azt vették figyelembe, hogy olyan művészeti tárgyakat gyűjtsenek, melyek a magyar ipar termékeit képező művészeti alkotások.

Az elmúlt 60 év

1949-ben a múzeumokat is államosították a többi intézménnyel, gyárral, boltokkal egyetemben és „szakirányú felsőfokú képzéssel olyan szakmai hátteret hoztak létre, melyet fél Európa irigyelt”¹⁷. Majd az 1963-ban megszületett megyei hálózatok törvénye alapján – bár a tulajdonos az állam maradt – a múzeumok fenntartása a megyei tanácsok feladata lett, amihez az államtól megkapták a működési költségekhez szükséges keretet. Majd a megyék visszakapták a múzeumok tulajdonjogát és hozzá a működtetéshez sem elegendő fejkvótát. Mivel a kiállításokra fordított költség mindig „meghaladt a bevételt”¹⁸, várható volt, hogy a múzeumok rövid távon el fognak adósodni.

Azért, hogy ezek a múzeumok megőrizzék működőképességüket, „a megyei közművelődési és közgyűjteményi intézmények a többi, korábban a megyei önkormányzatok által fenntartott intézménnyel együtt a 2011. évi CLIV. törvény alapján állami tulajdonba és fenntartásba kerültek”¹⁹. Ehhez képest a 2012. április 3-án kelt 1094/2012-es Kormány határozat alapján a 2012. január 1-jén állami tulajdonba került múzeumok, könyvtárak, levéltárak és más közművelődési feladatokat ellátó intézmények 2012. április 1-jétől „önállóan működő és gazdálkodó, vagy önállóan működő gazdálkodási besorolásuk szerint működjenek tovább”²⁰.

Ugyancsak ez a határozat tartalmazza azt is, hogy a megyei múzeumok és könyvtárak a megyeszékhely fenntartásába kerüljenek, a „megyei múzeumok tagintézményei pedig a területi elhelyezkedésük szerint illetékes települési önkormányzatok fenntartásába kerüljenek”²¹. A kormány ezzel a határozattal – egyetlen tollvonással – újra decentralizálta a 2012. január 1-jével centralizált múzeumokat.

De mi van akkor, ha a település nem tudja átvenni és működtetni visszakapott intézményt? Hiszen jelenleg a legtöbb település nem áll úgy anyagilag, hogy megfelelően tudjon gondoskodni a közgyűjteményeiről. Igaz, hogy a XIX. század második felében sem az állam feladata volt a vidéki múzeumok fenntartása, de manapság „naivság Magyarországon társadalmi szervezetekre számítani, hiszen azok is az államot pumpolják”²². Ugyanakkor a XIX. század végén tapasztalható nemzeti hév sem lobog a városi polgárokban, úgyhogy sajnos napjainkban már közadakozásból sem lehet összegyűjteni annyi pénzt, ami elég lenne egy múzeum vagy más kulturális közintézmény működtetésére.

Irodalomjegyzék

---